Az októberi szombat délelőttöknek különleges hangulata van, különösen, ha az ember Nagykanizsa környékén, a természet ölelésében tölti. Fotósként régóta dédelgettem azt az ötletet, hogy a lassan aranyba boruló Miklósfai Arborétum adja a hátterét az ebben az évszakban készülő fotóimnak. A mai naponis részese lehettem ennek, egy családi fotózás kertetein belül!
Amikor megérkeztem, a levegő friss volt és csípős, az ég pedig borús. Bár a napfény hiányzott, fotósként pont ennek örültem a legjobban: a borús ég egyenletesen, lágyan szórta a fényt, ami a portrézáshoz tökéletes volt, elkerülve a kemény árnyékokat.
A család, akiket fotóztam, már várt rám. Ők már két évvel ezelőtt is álltak a gépem előtt ugyanitt. Akkor a fotózás után azt terveztük, hogy a következőnek egy másik helyszínt keresünk, de ahogy mondták, az arborétumnak van valami varázsa: annyira beleszerettek a helybe az előző alkalommal, hogy mindenképpen ide akartak visszatérni, hogy a fák és a csendes őszi táj ismét a hátteret adja a fotóikhoz. Ez a ragaszkodás a helyhez már önmagában egy kedves történet volt.
A főszereplő ezúttal a Zsombi volt, akit most is a szülei kísértek el, de nem élvezhették a rivaldafényt, mint az előző fotózáson. A kis örökmozgó rögtön akcióba lendült. Bár az elején picit még visszafogott volt, a játékos feladatok – „fuss el odáig, és nézd meg, mi van a nagy fa mögött!”, „ugorj egy nagyot a levélkupacban!” – gyorsan feloldották. A hatalmas energiája miatt folyamatosan mozgásban volt, sokat kellett futni utána a családdal együtt, de pont ez a folyamatos eleven mozgás adta a legőszintébb, legvidámabb pillanatokat a képekhez. Az igazsághoz tartozik, hogy teljes menetfelszerelésben nehéz volt követni, de ahogy néztem Zsófit és Szilárdot nekik sem volt őszinte a mosolyuk, amikor egy teljes játékkavalkáddal futottak utánnunk.
Az arborétum maga tökéletes díszlet volt. A hatalmas, régi fák, a sűrű fenyvesek és az elengedhetetlen őszi színek kontrasztja hihetetlenül gazdag vizuális élményt nyújtott. Egy-egy faóriás alatt megállva, a lassan lehulló levelek között sétálva készítettük a közös, meghitt képeket.
A délelőtt gyorsan elrepült. Amikor elköszöntünk, tudtam, hogy nem csupán egy sor jó fotóval a kártyámon indultam haza, hanem egy igazi élménnyel, és izomlázzal, ami másnap várt. A Miklósfai Arborétum ismét bebizonyította, hogy az egyik legszebb, legbékésebb helyszín Zala megyében, ahol az őszi természet, a családi szeretet és a visszatérés varázsa a legvarázslatosabb módon fonódik össze. Alig várom, hogy a képek visszaadják azt a lágy fényű, nevetéssel teli szombat délelőttöt, amit ezen a varázslatos helye
